Van egy pont minden utazásban, amikor az ember rájön, hogy már nemcsak a világtól távolodik, hanem saját régi önmagától is. A búcsúk, az elveszett kapcsolatok és a csendes éjszakák lassan belénk épülnek. Egy idő után már nem tudjuk, hogy valóban keresünk valamit, vagy egyszerűen csak félünk megállni. Az ismeretlen útjai különös módon függőséget okoznak. Mert amikor az ember túl sokszor kezdi újra az életét, nehezen tud újra gyökeret ereszteni. Talán ezért érezzük néha azt, hogy minden hely csak átmeneti állomás. És talán az otthon nem is egy város vagy egy ország, hanem azok az emlékek, amelyeket képtelenek vagyunk teljesen elengedni.
A búcsú, amit magunkkal viszünk
Az utazás sosem az indulással kezdődik, hanem az első belső búcsúval. Azzal a pillanattal, amikor
